Csillagfény hírek

Sajnos a Csillagfény nem bizonyult eléggé jónak ahhoz, hogy továbbjusson az Aranymosás keretein belül. Az én véleményem természetesen teljesen szubjektív, de úgy érzem, vannak kevésbé jók, akik mégis továbbjutottak, de én persze nem ismerem a kiadó szempontjait, a szerkesztők elvárásait, ezért lehet rossz a megítélésem.
CSILLAGFÉNY
Első elkeseredésem után úgy döntöttem, megtartom az ígéretet, amit tettem, és közzéteszem a Csillagfényt itt a blogon. De nem adom ám "ingyen" :) Mivel számomra nagyon fontos ez a történet, nem szeretném, ha csak úgy lógna a levegőben. Az a célom, hogy minél többen megismerjék, ezért csak akkor vállalom, a rendszeres közzétételt, ha lesztek legalább 10-en, akik azt mondjátok, hogy "itt vagyok és véleményezni is fogok". Ha esetleg megismertetitek másokkal is a blogot, azért pedig külön hálás leszek. Szóval ide várom a hozzászólásokat, remélem ahhoz azért elég érdekes a történet, hogy páran elolvassátok.
Köszönöm,
Lylia

Ideiglenes zárás

Gondoltam ezt is kiírom... Csak, nehogy bárki azt higgye, félbehagytam a történetet. Olyat sosem csinálok:)
Sok puszi,
Lylia

10. fejezet

Hát, lehet, hogy Aro tényleg nem ilyen... Igazság szerinte nagyon régen láttam a filmet/olvastam a könyvet, így csak egy benyomásom volt róla, hogy milyen is. Úgy tűnik, az ellenszenvem kicsit átalakította őt:))
Puszi

- Azt már nem – kiáltotta Devon mindannyiunk megrökönyödésére, majd elénk állt, és széttárta kezeit, mire Aro két társa is felpattant ültéből.

A vöröske arcán látszott a koncentrálás, de a bénultság abban a pillanatban megszűnt, ahogy Devon elénk lépett. Még felfogni sem volt időm a történteket.

- Ostoba – vicsorogta Aro.

- Ne próbálkozz! – felelte Devon elszántan. – Tudom, hogy az ő tudásuk nélkül nem sokra mész – bökött a fejével a minket kísérő lány, és a mellette álló fiú felé. – Ellenem pedig nincs esélyük.

- Kérlek, gondolkodj! – szólította meg Carlisle a vén vámpírt. – Mi nem akarunk semmi mást, csak békében távozni, és nyugalomban élni.

- És honnan tudhatom, hogy nem használjátok fel a megszerzett információkat?

- Ugyan már, ha az lett volna a célunk, akkor nem jövünk ide elkérni a fiút, hanem egyből támadunk, nem? És ismerhetnél már annyira, hogy tudd, engem nem érdekel a ti hatalmatok átvétele, ahogy a családomat sem – felelte Carlisle.

Aro leintette mocorgó katonáit, ahogyan elégedetlenkedő társait is. Karba tett kézzel állt egy darabig, majd legyintett. Már épp azt terveztem, hogy tudomására hozom, az összes olasz farkas mögöttünk áll, de ismét Edward tartott vissza.

- Menjetek – intett felsőbbségesen. – De többé ne gyertek Volterrába! – tette még hozzá.

„Eszünkben sincs” – feleltem gondolatban, mire Edward szája sarkában megjelent egy aprócska mosoly.

Csak akkor álltunk meg, mikor már jócskán magunk mögött hagytuk az ősi várost.

- Kár, hogy ilyen könnyen megúsztuk – morgott Emmett. – Jó lett volna egy kis bunyó – vigyorodott el, mire többen is megkönnyebbülten felnevettünk, aztán figyelmünk Devonra irányult.

A lány, amint észrevette, hogy mindannyian őt nézzük, hátrált néhány lépést. Hiába, hogy láttuk, ahogy szinte gond nélkül visszaverte a Volturi katonáinak – általam eddig ismeretlen – támadását, úgy tűnt, tart tőlünk.

Mielőtt azonban akármelyikünk megszólalhatott volna, JC Devon elé lépett.

- Ne bántsátok! – kérte tőle szokatlanul szelíden.

- Fiam, tudom, hogy bevésődtél, de azért mindent még emiatt sem kell eltűrnünk – kezdte anyám keményen, és teljes mértékig igazat adtam neki.

- Nem csak azért – ingatta a fejét bátyám, de továbbra sem mozdult Devon elől. – Megakadályozta, hogy megkínozzanak, kivívva ezzel Aro és a többiek haragját – magyarázta.

- Igaz ez? – kérdezte Carlisle felhúzott szemöldökkel, mire a kérdezett bólintott egy aprót.  De miért?

- Hibáztam – szólalt meg halkan Devon. – Feladatot teljesíteni mentem hozzátok, és nem akartam kudarcot vallani – kezdte a mesélést. – Amióta vámpírrá váltam, már több mint száz éve, Volterrában éltem. Nem ismertem más létformát, mit a Volturiét, nekem ez volt a természetes. És amikor megbíztak, hogy csábítsak el egy fiút, szó nélkül mentem.

Láttam, hogy JC arca csöppet fájdalmasan megvonaglott, de továbbra is Devon mellett állt, ő pedig folytatta:

- Aztán megismertelek titeket. Szó nélkül befogadtatok, támogattatok, még ha nem is mindenki – húzta el a száját rám és Jaidynre nézve. – De megmutattátok, hogy lehet másképp is élni, nálatok tanultam meg, milyen érzés tartozni valahová. Azonban az évtizedek alatt belém rögzült engedelmesség akkor még erősebb volt, mint a hozzátok való kötődésem. Az viszont, hogy bántsák Jake-et, nem engedhettem – mondta, miközben megfogta bátyám kezét.

Furcsának tűnt, hogy nem JC-nek hívja, ahogy mindannyian, hanem az első keresztnevét becézi, de ebből azonnal azt éreztem, hogy a kapocs, ami köztük van, nem csak a bátyám részéről volt erős.

- Ahogyan azt sem, hogy titeket bántsanak – nézett végig rajtunk. – Tudom, hogy dühösek vagytok rám, és joggal, ezért csak azt kérem, ne tiltsátok meg, hogy találkozhassak Jake-kel – kérte könyörgő szemmel nézve anyámra. – Nekem ő a legfontosabb az egész világon – tette még hozzá.

Anyám összeszorított szájjal figyelte Devont és a bátyámat, és láttam rajta, tisztában van vele, hogy akkor sem tilthatná el őket egymástól, ha minden erejével ezen lenne.

- Honnan tudhatjuk, hogy ez nem megint egy csapda? – kérdezte anyu, időt adva magának, hogy felmérje a helyzetet.

- Megmutatok neked mindent, amit eddig eltitkoltam – felelte határozottan.

- Ezt hogy érted? – kérdezte anyám.

- Amikor először leellenőriztetek a képességeitekkel, csak azt láthattátok, amit engedtem – magyarázta Devon. – Az én képességem az elmémet védő pajzs, amit már elég régóta fejlesztek, és teljesen befolyásolni tudok. Ezzel szorítottam vissza Jane próbálkozását is.

Halk morajlás lett úrrá kis csapatunkon, miután birtokunkba jutott ez az információ. Carlisle máris Edwarddal tárgyalta meg a hallottak valódiságát, Alice és anyu hitetlenkedve fogták fel a dolgokat, és a többiek is elég meglepett arcot vágtak.

- Így már minden érthető – szólalt meg végül Carlisle.

- Azért én még kíváncsi vagyok – ragaszkodott anyám ahhoz, hogy újfent ellenőrizhesse Devon emlékeit.

Devon odalépett anyu elé, lehunyta a szemeit, és homlokát ráncolva koncentrált. Anya arcán először döbbenet, majd kíváncsiság tükröződött, és tágra nyílt szemekkel figyelte a gondolataiban pergő emlékeket.

Percek teltek el, mire megszakították a kettőjük között létrejött kapcsolatot.

- Hiszek neked – sóhajtott anyu.

- Ahogyan én is – lépett mellé Edward, komolyan nézve Devonra.

Jaidyn egyből csatlakozott nagyapámhoz, hiszen teljes mértékig bízott benne, aztán szép sorjában mindenki kijelentette, hogy még egy esélyt adnak Devonnak. Csak én álltam még mindig szótlanul és mozdulatlanul, bátyám szerelmét nézve, mert az az érzés, ami felbukkanása óta motoszkált bennem, még mindig nem hagyott nyugodni.

Jaidyn látta rajtam, hogy valami baj van, és gondolatban megosztottam Edwarddal, és ezáltal vele is a fenntartásaimat.

- És mi lesz az elfogadással? – kérdezte mindent tudó mosollyal.

Igazat kellett adnom neki, hiszen Oli családja is elfogadott engem a származásommal együtt, ezért talán nekem is illett volna elfogadnom Devont, az ő származásával. Bátyám kedvese, továbbra is JC kezét szorongatva reménytelin nézett rám, és ebben a pillantásban már semmi mást nem láttam csak őszinteséget.

El kellett fogadnom, hogy az emberek – pontosabban vámpírok – is képesek megváltozni, el kellett fogadnom, hogy JC szereti őt, mert biztos voltam benne, hogy a családom is szó nélkül közénk tartozónak tekinti majd Olit is. Így hát nem maradt más hátra…

- Rendben, legyen – sóhajtottam végül, aprócska mosolyra húzva számat, mire Devon hozzám lépett és szó nélkül megölelt.

Tudtam, hogy egy darabig még bennem lesz a félsz őt illetően, de azzal is tisztában voltam, hogy ha bebizonyítja őszinteségét, nem lesz problémánk egymással.

Mintha csak erre az elhatározásomra várt volna, megcsörrent a telefonom, a kijelzőn kedvesem neve villogott. Pirulva arrébb sétáltam pár métert – nem mintha bármit is számított volna, mivel a családom úgyis minden szót tisztán hallott.

- Minden rendben? – kérdezte Oli köszönés helyett.

- Igen, mint megvagyunk, és egyben vagyunk – feleltem mosolyogva.

- Visszajössz – érkezett a következő kérdés.

- Azonnal indulok – válaszoltam.

Mindenki hazaindult, kivéve anyát, aki elfogadva kedvesem családjának invitálását, velem tartott. Felhívtuk aput is, és ő is megkönnyebbülten közölte, hogy már nagyon kíváncsi a választottamra, ezért amint tud repülőre ül. JC-t képtelenség lett volna elszakítani Devontól, ezért ő azt ígérte, majd valamikor megismerkedik Olival.

Megnyugodva és boldogan vártam, hogy ismét láthassam szerelmemet. A kettőnk családja közötti távolság ellenére tudtam, minden rendben lesz, mert ha anyu és apu meg tudták oldani, mi is képesek leszünk rá. A földrajzi távolság pedig semmiségnek tűnt az előbbihez képest…

VÉGE

Tudom, nyúlfarknyi kis történet lett… de már nincs bennem több a témát illetően. Talán azért mert túl sok egyéb dolog is kavarog a fejemben, talán azért, mert már régen láttam a Twilight-ot:) Úgyhogy egyelőre itt most végeztem. Azt nem mondom, hogy örökre, mert sosem lehet tudni, mit hoz a jövő, - főleg, ha majd megnézem a Breaking dawnt:) – de szerettem volna kerek egész történetet alkotni, még ha ilyen kis rövidet is.

Remélem élveztétek, és tudtam néhány percnyi kikapcsolódást nyújtani vele!

Ha van kedvetek, nézzétek meg a Vámpírnaplós ficemet itt: http://heartbeatbylyliabloom.blogspot.com/

Vagy az új, saját szereplős történetemet itt: http://barcelonamylovebylyliabloom.blogspot.com/

Köszönöm, hogy velem voltatok, köszönöm a kedves szavaitokat! Drea, kittcsi: nektek külön köszönöm a kitartást, és hogy minden fejezethez írtatok nekem!

Puszi,

Lylia

9. fejezet

Egy nappal korábban, mert már készen van:)
Puszi,
Lylia

Az elkövetkező napok feszült várakozással teltek. Aznap este még órákon át beszélgettünk, ismerkedtünk egymás családi történeteivel, és minden egyébbel, ami fontos lehetett számunkra. Beavattuk Olit is JC eltűnésének részleteibe, mire ő azonnal felajánlotta, hogy riadóztatja az egész falkát, és kiszabadítják őt.

- Nincs szükség egy háborúra – figyelmeztette őt Jaidyn. – Carlisle nagyon régóta ismeri őket, és úgy tűnik, találunk egy olyan módot, amivel viszonylag békésen elhozhatjuk őt Volterrából.

- De… - ellenkezett kedvesem.

- De ha szükség lenne rá, szólunk nektek – ígérte meg nagyanyám diplomatikusan.

Aztán eljött az a pillanat, amitől igencsak féltem, méghozzá Oli családjának meglátogatása. Úgy döntöttünk először csak én megyek, mert engem talán könnyen elfogadnak, mint az egyik falkatag bevésődésének tárgyát. Aztán, ha már feldolgozták a tényt, hogy vámpír vér is csörgedezik az ereimben, és vámpírok között élek, talán bemutathatjuk nekik Jaidynt is.

Várakozásiammal ellentétben elég kedvezően fogadtak, még a fiatalabbaktól is csak egy-egy halk morgást kaptam. Kiderült, hogy már tudtak a megjelenésünkről, ahogyan arról is, hogy nem mindegyikünk teljesen vámpír, és Jaidyn szemszínének magyarázatával is tisztában voltak, ezért nem támasztottak akadályt. Főleg, mikor mindannyiuk számára világossá volt, hogy Oli bevésődött, a tanács úgy döntött, a Cullen famíliát kénytelenek lesznek elfogadni. Azt persze leszögezték, hogy nem kívánnak túl közeli kapcsolatot kialakítani családom vámpír-részével, de JC-t, apámat és – meglepetésemre – anyámat is meghívták.

Oli már épp belekezdett volna a jelenlegi problémánk ecsetelésébe, mikor megszólalt a telefonom.

- Anyád most hívott, indulunk Volterrába – szólt bele Jaidyn köszönés nélkül a telefonba.

- Megyek – feleltem, és gyors magyarázkodás után futásnak eredtem.

Oli azonban nem tágított mellőlem.

- Veled megyek – jelentette ki.

- Légy észnél! – kértem lágyan. – Apám sem jön. Nekünk nem eshet bajunk, a Volturi nem kockáztatja meg, hogy híre menjen a fölösleges öldöklésnek. Minden rendben lesz – bizonygattam.

Oli nagyon nehezen engedett el, de belátta, hogy mégis jobb, ha otthon marad. Ahhoz azért ragaszkodott, hogy addig is felkészíti a falkát, ha szükség lenne rájuk.

Azt hittem, könnyebb lesz otthagyni őt, de jobban fájt, mint gondoltam. Az az egyetlen felhőtelenül boldog pillanatom volt, mikor megcsókolt azután, hogy minden kiderült. Azóta csak a feszültség és az ideges várakozás töltötte ki minden pillanatomat, és így olyan volt, mintha nem is vele töltöttem volna az elmúlt napokat.

Aztán úgy döntöttem, nem foglalkozom ezzel. Szívem sajgó részét elzártam, és csak az előttünk álló dolgokra koncentráltam. Volterrától néhány kilométerre találkoztunk a többiekkel. Apa nem tartott a többiekkel, habár hasonlóan nehéz volt meggyőzni őt a távol maradásról, mint Olit. Viszont Esme és Rosalie is csatlakoztak hozzánk, ebből tudtam, hogy Carlisle sem teljesen biztos a békés megoldást illetően.

A hátralévő rövid út során elmesélték, hogy sikerrel jártak, és megtudták a világ legősibb vámpírjától, mik a Volturi gyenge pontjai. Anyám arca elszántabbnak és keményebbnek tűnt, mint valaha, és csak remélhettem, hogy ha ennek az egésznek vége, ismét ellágyulnak majd a számomra oly fontos vonások.

Korábban még sosem jártam Volterrában, ezért néhány röpke pillanatra elterelték figyelmem a város szépséges épületei, de aztán hamar vissza kellett csöppennem a valóságba. Legalább egy tucat sötét köpenyes alak jelent meg előttünk, élükön egy fiatalnak látszó lánnyal. Vörös szemei csak úgy izzottak a félhomályba burkolózott szűk utcában.

- Carlisle – szólította meg kis csapatunk élén haladó dédapámat. – Kérlek, kövessetek! – mondta határozottan, és szavai inkább tűntek parancsnak, semmint kérésnek, de Carlisle szótlanul utána indult, mi pedig hagytuk, hogy a fekete köpenyesek mögénk kerülve kísérjenek végig minket a sikátorokon, kapualjakon és folyosókon vezető utunk során.

Próbáltam jobban felmérni a körülöttünk haladókat, de kámzsájuktól szinte semmit sem láttam belőlük. Aztán igyekeztem az útvonalra koncentrálni, hogy egy esetleges menekülés során felhasználhassam tudásomat, de a századiknak érzett folyosó után elvesztettem a fonalat.

Mikor végül megtorpantunk egy hatalmas kétszárnyú ajtó előtt, tudtam, hogy megérkeztünk. Láttam a családom minden tagján a hihetetlen feszültséget. Hiába bíztunk mindannyian Carlisle-ban, tartottak a Volturitól, ebben biztos voltam.

A hatalmas csarnokban három trónszéken ült Aro, Caius és Marcus. Felsőbbségesen tekintettek le ránk, aztán Aro felállt, és felénk indult.

- Carlisle, barátom – tárta szét a kezeit, de hangjából minden érződött, csak kedvesség nem.

- Aro – hajtott enyhén fejet Carlisle. – Szeretnélek megkérni, hogy engedd el velünk a fiút.

- És egy szimpla kérés miatt ilyen sokan eljöttetek? – tekintett végig rajtunk.

- Mindegyikünknek hiányzik – felelte diplomatikusan dédnagyapám.

- Pedig önkéntesen jött ide – terelte a szót a vén vámpír.

- De azóta ti nem engeditek el – vágta rá Carlisle.

- Ha ezt tudjátok, akkor valószínűleg azt is, hogy mit akarunk cserébe – vigyorodott el kegyetlenül, pillantását Alice-ébe fúrva, aztán szinte rögtön anyámra nézett.

Attól, amit a szemeiben láttam, legszívesebben azonnal közé és anyám közé vetettem volna magam, de Edward keze a derekamon megállított.

- Aro, kérlek, engedd el velünk a fiút! – kérte ismét Carlisle, közelebb lépve hozzá. – Mi pedig azonnal eltűnünk innen – tette még hozzá.

- Különben? – nevetett fel a vénség kegyetlenül.

- Fogd meg a kezem, és megtudod – vágta rá anyám magabiztosan.

Még soha ennyire határozottnak nem láttam, pedig nem volt egy félős típus.

Aro felvont szemöldökkel lépett oda hozzá, és érintette meg a kezeit. Arcáról szinte azonnal eltűnt a kegyetlen, felsőbbséges vigyor, hogy átadja helyét egy pillanatra a rémületnek, aztán a haragnak. Elszakította kezét anyámétól, hátrébb lépett, és elkiáltotta magát.

- Devon!

Hangja bezengte a hatalmas termet, aztán kinyílt egy ajtó, és belépett rajta az a kis vörös dög, nyomában a bátyámmal. Anyám száját elhagyta egy megkönnyebbült sóhaj, amikor látta, hogy JC-nek nem esett bántódása.

Devon megállt a mi csoportunk és a trónszékek között félúton. Szemei szinte feketék voltak, de egy csepp vöröses árnyalatot sem bírtam felfedezni bennük, ami igencsak furcsa volt. JC megragadta az alkalmat, hogy senki nem figyel rá, és odarohant hozzánk.

- Bocsássatok meg! – súgta halkan anyámat átölelve, de mindannyian hallottuk.

- Milyen szép is ez a nagy család – szólalt meg Aro. – A gond csak az, hogy innen nem juttok ki élve.

- Nem fogtad fel, amit az előbb láttál? – kérdezte anyám bátran.

- Dehogynem. És épp ezért, mielőtt bármit is tehetnél, mielőtt végiggondolhatnád, mit cselekszel, halott leszel az egész családoddal együtt – sziszegte Aro gyűlölettől csöpögő hangon, majd aprót intett valakinek, és egy furcsa bénultság kezdett úrrá lenni rajtam.

Mielőtt azonban felfoghattam volna, mi t is érzek, váratlan dolog történt.

Barcelona, my love

Sziasztok!

Új történetbe kezdek, a blog már készen van. Egyelőre még csak képeket és egy rövid ismertetőt találtok rajta, de hamarosan jönnek a fejezetek is. Nézzetek be, ha van kedvetek! Jobb oldalt a képre kattintva eléritek.
Természetesen ezt sem hagyom félbe:)

Puszi,
Lylia

8. fejezet

kittcsi: nyertél :)
Drea: remélem, nem ábrándítalak ki ;)

Mivel eléggé fáztam, de még nem akartam elengedni Olit, felvetettem, hogy bejöhetne hozzánk. Tudtam, hogy Jaidyn nem tágít majd mellőlünk, ezért nyugodt lehettem afelől, hogy amivel korábban amúgy is várni akartam, azt még véletlenül sem fogom megtenni. Így, hogy még mindig nem lehettem teljesen biztos benne, Olinak tényleg nincs köze Devonhoz, még annyira sem akartam közel engedni magamhoz, mint korábban. Hiába, hogy a szívem azt súgta, hihetek neki, nem akartam még nagyobb fájdalmat okozni magamnak, ezért minden együtt töltött percben emlékeztettem magam a Devon-féle elméletemre.

Oli azonnal beleegyezett, hogy velünk tölti az estét, és nem sokkal később már a kellemesen langyos házban voltunk. A hangulat azonban koránt sem volt kellemesnek nevezhető.

Amikor beléptünk, Oli és Jaidyn kedvesen üdvözölték egymást.

- Még nem volt alkalmunk rendesen bemutatkozni – kezdte Oli, majd a kezét nyújtotta: - Oliviero Gatti.

- Jaidyn Hale – fogadta el nagyanyám a felé nyújtott jobbot.

Mikor kezük összeért, hirtelen mindketten felszisszentek, majd távolabb léptek egymástól, én pedig csak kapkodtam a fejem közöttük. Jaidyn értetlenkedve pillantott egyszer a kezére, aztán pedig Olira. Kedvesem mindeközben mintha morgott volna, és igyekezett legyőzni remegését.

- Ez nem lehet – suttogtam elhaló hangon, kétségbeesetten pillantva nagyanyámra. – Hogy lehet ez? – kérdeztem Olira nézve, ő azonban még mindig ellenségesen méregette Jaidynt.

Vettem néhány mély levegőt, hogy elég erőt gyűjtsek, majd Oli elé álltam.

- Erre nincs semmi szükség – szólaltam meg halkan, magamra vonva figyelmét.

- Tudod te, hogy micsoda a fogadott testvéred? – kérdezte mérgesen.

- Ahogyan azt is tudom, te mi vagy – feleltem alig hallhatóan, még magam is nehezen hittem el a nyilvánvalót. – Elképzelni sem tudom, eddig hogyhogy nem vettem észre – morfondíroztam.

- Elég jól titkoljuk – vágta rá, és csak aztán esett le neki, mit is mondott.

Döbbenetében még morogni is elfelejtett.

- Miért veszed ezt ilyen természetesen? – kérdezte teljesen rám figyelve, és ettől még remegése is abbamaradt.

- Az apám ugyanúgy vérfarkas, mint te – válaszoltam egyszerűen, mire Oli szemei hatalmasra tágultak. – De azt hittem, csak mi vagyunk, mármint ők – javítottam ki magam.

- Svédországban is vannak farkasok? – jött a következő kérdés.

- Nem onnan származunk, ott csak jelenleg élünk – adtam meg a választ. – Az Államokból jöttünk.

Jaidyn mindeközben figyelmesen hallgatott minket, de éreztem rajta, hogy feszülten figyeli Oli minden apró rezdülését.

- Igen, az Államok-beli falkákról tudunk – bólintott kedvesem, és rajtam volt a sor, hogy meglepődjek.

- Falkák? – hangsúlyoztam ki a többes számot.

- Több is van, legalább tíz.

- De hogyhogy erről nem tudtunk? – kérdeztem nagyanyámra nézve, de ő csak tanácstalanul megvonta a vállát. – És hogyhogy te tudod? – fordítottam vissza a fejem Oli felé.

- Mi olyanok vagyunk itt a farkas-társadalom részére, mint amilyen a Volturi a vámpíroknak – pillantott szúrós szemmel Jaidynre, aztán homlokráncolva rám nézett. – Hogy értetted az előbb azt, hogy „ők”. Ha az apád farkas, neked is annak kéne lenned, nem? Pedig nem tűnsz farkasnak – állapította meg.

Nagy levegőt vettem, mielőtt megszólaltam, mert tartottam a reakciójától.

- Apám sem teljesen tiszta vérű, de képes átváltozni. Én viszont… még annyira sem vagyok farkas, mint ő. Az anyám félig ember, félig vámpír. – Hangom teljesen elhalkult a mondat végére, és félve tekintettem hitetlenkedő szemeibe.

- Az meg hogy lehet? Ilyenről még sosem hallottam. Félig vámpír félig ember? Ráadásul egy farkas összeállt vele?

Ahogy kimondta ezeket a szavakat, már rájött, hogy másként kellett volna fogalmaznia.

- Az anyám nem tehet arról, aminek született – vágtam hozzá mérgesen. – És egyikük sem tudott a másik származásáról, mikor szerelmesek lettek egymásba, és ha tudnád, miket álltak ki a szerelmükért, akkor nem beszélnél így.

Hiába, hogy Oli volt az, akivel az életem hátralévő részét akartam leélni, azt még tőle sem tűrtem el, hogy akár csak egyszer is csúnyán beszéljen anyámról.

- Ne haragudj! – szabadkozott. – Nem úgy értettem – hajtotta le a fejét. – Csak hát tudod, minket születésünktől arra nevelnek, hogy irtsuk a területünkre tévedt vámpírokat.

Szemeim könnyel teltek meg, de kimondtam a számra toluló szavakat.

- Akkor máris elmegyünk – jelentettem ki határozottan.

- Ne! – kérte egyből, és megfogta a kezemet.

- Negyedrészt én is vámpír vagyok – mondtam keserűen.

- De félig farkas – törte le ellenkezésemet Oli. – Ezt a családom is meg fogja érteni. Főleg, mivel bevé… - harapta el a szót.

- Bevésődtél – szólalt meg Jaidyn először, amióta bemutatkoztak egymásnak.

Hallottam a hangjából kicsendülő boldogságot, és tudtam, ez annak szólt, hogy megnyugodhatott az én boldogságomat illetően. Ahogy ezek a dolgok kiderültek, már biztosra vehettük, hogy Devonnak semmi köze Olihoz és az érzéseihez. Felhőtlenül boldognak kellett volna lennem ettől a ténytől, de akkor még nem tudtam elengedni magam.

A családom a brazil esőerdőkben bóklászott, az anyám át akarta adni magát a Volturinak a bátyám szabadságáért cserébe, ezért mindent éreztem, hogy boldogságot nem.

- Szóval erről is tudtok – sóhajtott Oli.

- Ne aggódj, nem vagy ezzel egyedül – felelte Jaidyn kedvesen, és mosolyogva közelebb lépett hozzá.

Oliból előtört az ösztön, és ismét morogni kezdett, mire nagyanyám hátrált néhány lépésnyit.

- Bocsi – sóhajtotta kedvesem, aztán ő volt az, aki közelebb ment Jaidynhez. – Hogyhogy nem vörösek a szemeid? – nézett rá homlokát ráncolva.

- Sosem iszom embervért – magyarázta nagyanyám. – Csak állatokra vadászom, ahogy az egész családom is.

- A vegetáriánus vámpírok – bólintott Oli. – Rólatok már hallottunk.

- Akkor talán van remény, hogy elfogadjátok Ellát, ugye? – kérdezte Jaidyn felcsillanó szemekkel.

- Nálunk a társ a legfontosabb – suttogta kedvesem a szemembe nézve. – Kénytelenek lesznek elfogadni őt.

- És a családomat is? – kérdeztem kétkedve.

- Ha jól vettem ki a szavaidból, a szüleid családjait is meg tudtátok győzni valahogy – mosolyodott el a mondat végére.

- Elég nehezen ment – húzta el a száját Jaidyn.

- Nem félek a nehézségektől – jelentette ki Oli magabiztosan, és magához húzva megcsókolt.

Arra a néhány pillanatra el tudtam felejteni minden problémámat, nem törődtem semmivel, csak őrá koncentráltam. Szívemet és lelkemet átjárta a megkönnyebbült boldogság. Oli érzései valódiak voltak, és legalább annyira erősek, mint az enyémek – ha nem még erősebbek.

7. fejezet

Egy kis segítség azoknak, akik "elvesztették a fonalat": a képek oldalon mindegyik képnél odaírtam, hogy ki  kinek a kicsodája, így nem kell feltétlenül visszaolvasni:) /Csak ez nincs kiírva, hogy Carlisle és Esme Ella és JC "dédszülei"/

Puszi,

Lylia

A felállás aztán módosult, mikor még el sem értük a repteret. Jasper ugyanis felvetette, hogy igencsak nagy szükség lehet Edward képességére, ha anya nem emlékezne mindenre, illetve, ha a vén vámpír nem akarna segíteni.

Néma párbeszéd zajlott köztünk a kocsiban, nagyapám hallotta a véleményem, Jaidyn pedig az övéit, így egyetlen szóra sem volt szükségünk.

Kicsit ugyan csalódott voltam, hogy nem tudhatom meg azonnal, Oli érzései valódiak-e, vagy csak egy játszma részei, de Edwardra tényleg nagyobb szükség volt Brazíliában, mint Olaszországban. Ki kellett bírnom azt a néhány napot, amíg ők is utánunk jönnek, hiszen JC élete mindennél fontosabb volt, még a szívemnél is.

Még az is eszembe jutott, hogy ha odaérünk, akkor azonnal felhívom Olit, és az is lehet, hogy már fel sem veszi a telefont. Ebből pedig egyértelműen következik a válasz is az engem foglalkoztató kérdésre.

A terminálban Jaidyn és én elbúcsúztunk a többiektől, az ő gépük valamivel később indult, mint a mienk. Ráadásul ők sokkal több ideig lesznek majd úton, mire elérik céljukat, mint mi. Amikor megöleltem anyát, úgy éreztem, el sem akarom engedni többet. Féltettem őt, féltem, hogy baja esik, de tudtam, a családom vigyáz rá.

Már a repülőn ültünk, és egyfolytában Oli körül forogtak a gondolataim. A második eshetőséget vettem végig, hogy még sincs semmi köze Devonhoz, hogy tényleg érdeklem őt.

- Tisztára hülyének fog nézni – sóhajtottam, mire nagyanyám, aki eddig úgy tett, mintha aludta, rám nézett.

- Oli? – kérdezte, én pedig csak bólintottam. – Már miért nézne hülyének?

- Még egy egész napja sincs, hogy eljöttünk, most meg hirtelen visszamegyek? – feleltem kérdéssel rendes válasz helyett.

- Ugyan, szívem – simogatta meg az arcom. – Örülni fog, hogy megint veled lehet. Azt a butaságot meg verd ki a fejedből, ami miatt Edward is velünk akart jönni.

Tudtam, hogy tisztában van a kételyeimmel, de furcsa volt így kimondva is hallani tőle.

- Nem lehetsz ebben olyan biztos – morogtam az orrom alatt.

- Sok dolgot láttam már – kezdte halkan. – Láttam megjátszott szerelmet, láttam igaznak vélt szerelmet, és láttam olyat is, ami tényleg valódi. Oliviero szeméből pedig csak úgy sugárzik az őszinte szerelem.

- Lehet, hogy csak jó színész – ellenkeztem továbbra is.

Féltem elhinni Jaidyn szavait, mert akkor még jobban fájt volna a csalódás, bár már így is – csak a feltételezéstől, hogy átvert – szinte darabokban hevert a szívem.

- Mindenesetre, hamarosan megtudod – mosolygott rám nagyanyám, és egy pillanattal később a pilóta bejelentette a leszállást.

A lemenő nap fényében remegő lábakkal sétáltam a taxiig, aztán az autótól a már megismert kis házig, és legszívesebben azonnal felhívtam volna Olit, de közben rettegtem ezt megtenni. Jaidyn végül megelégelte önmarcangolásomat, és a kezembe nyomta a telefont úgy, hogy már benyomta rajta a hívás gombot.

- Ella? – hallottam a vonal végén Oli mámorító hangját.

- Szia – köszöntem halkan.

- Minden rendben a bátyáddal? – kérdezte, rajtam pedig úrrá lett a pánik.

Ha tényleg csak ez érdekli, akkor az első változat fog beigazolódni, és azt mindennél jobban el akartam kerülni.

- Igen, megjött az esze – füllentetem rezzenéstelen arccal.

- Akkor jó – hallottam a hangján, hogy elmosolyodik, és újjáéledt lelkemben a remény.

- Viszont van itt valami – mondtam bizonytalanul.

- Baj van? – érdeklődött elkomolyodva.

- Az nincs – füllentettem ismét. – De ha van kedved, idejöhetnél a vendégházhoz – suttogtam.

- Itt vagy? – kérdezte felderülve, és a hangokból ítélve felugrott ültéből.

- Igen – mosolyodtam el önkéntelenül, örülve izgatottságának.

- De hogyhogy? – kérdezte picit megdöbbenve.

- A nővérem tegnap itt felejtett valamit, ami nélkül képtelen élni – jöttek a számra újból valótlan szavak, mintha mást sem csinálnék, csak állandóan hazudnék.

Ez egy kicsit zavart, de tudtam, ha valaha be is avatom Olit a családunk igazi történetébe, az nem aznap este lesz.

- Hogy én ennek mennyire örülök! – derült fel a hangja. – Máris ott leszek – tette még hozzá, majd bontotta a vonalat.

Leforrázva álltam a szoba közepén. Még ki sem csomagoltunk, én pedig egyből felhívtam őt. Nem akartam, hogy tudja, mennyire fontos lett nekem, bár rájöttem, ezzel már elkéstem.

- Ugye én megmondtam – mosolygott rám Jaidyn.

- Még ne kiabáld el! – kértem, aztán gyorsan magamra kaptam egy csinosabb ruhát, és az előszobában toporogva vártam, hogy megérkezzen.

Tudtam, ha otthonról indult, legalább negyed óra, míg megérkezik, ennek ellenére öt perccel később máris kopogást hallottam. Ebből kifolyólag valahol a közelben lehetett, mikor beszéltünk.

Mikor kinyitottam az ajtót, a sötétben Oli állt előttem ragyogó szemekkel. Haja kicsit kusza volt, a ruhái pedig mintha gyűröttebbek lettek volna a megszokottnál, de nem maradt időm semmin gondolkozni. Amint kiléptem az ajtón megfogta a kezem, magához húzott, és szorosan megölelt.

Testéből csak úgy áradt a forróság, mintha egész nap futott volna, pedig az este szinte hűvös volt az évszakhoz képest.

- Hiányoztál – suttogta a hajamba, és rajtam megint úrrá lett a félelem.

- Még egy napja sincs, hogy elmentem – próbáltam csöppet elviccelni a dolgot.

- Én akkor is így érzem – bizonygatta.

Tekintetében őszinteség tükröződött, és hinni akartam. Neki és Jaidynnek is.

- Sétálunk? – kérdezte, mire én csak bólintottam egy aprót.

Megfogtam a felém nyújtott kezét, ami ugyanannyira forró volt, mint testének többi része. Annak ellenére, hogy csak egy vékony póló volt rajta, egyáltalán nem tűnt úgy, mintha fázna, pedig én még a vékonyka kardigánomat is összébb húztam magamon.

Ráadásul feltűnt, hogy egy kisebb zacskó van a zsebébe gyömöszölve, amit nem értettem. És akkor még nem tudtam, hogy nem ez lesz az egyetlen furcsaság az elkövetkező néhány órában.